De tényleg, minden okkal történik, mindig is hittem ebben, a Sorsban. Másban nem, de ebben igen.

Fel vagyok dobva!! Kutyasétáltatás közben, egy zacskó kutyak@kival a kezemben futottam össze a nagy betűs tanárommal, épp az elveszett lakáskulcsát kereste a buszmegállóban. Jól megölelgettük egymást, a kulcs pedig sajna nem lett meg.

A találkozás önmagában is meglepő volt, a tények ismeretében, hogy röpke 140 km-re lakunk egymástól és legutoljára az osztálytalánkozónkon futottunk össze évekkel ezelőtt.

De miután szóba elegyedtünk, az is kiderült, hogy 1 hete a mellettünk lévő házba költözött. Kicsi a világ! Még most sem hiszem el.

Nagyon sokszor eszembe jutott az elmúlt években, sokat jelentett nekem. Ő volt az egyetlen tanár az elitnek számító gimnáziumban, aki olyannak fogadott el, amilyen voltam, és úgy szeretett (én pedig viszont). Nem érdekelte, hogy acélbetétes bakancsot hordtam, vörösre festett rövid hajam volt, és minden ruhadarabom fekete.

Ő mindig is hitt bennem, látta a képességeimet, és igyekezett a haldokló önbizalmamat feléleszteni. Nehéz időszaka volt az az életemnek, nem találtam a helyem abban az iskolában, és otthon sem igazán. De irodalom és nyelvtan órákon ezeket félretettem, elfelejtettem. Egyszerűen imádtam az óráit, és nagyon sokat tanultam tőle. Mindenkinek olyan tanárt kívánok, amilyen ő volt!

Köszönöm tanárnő! Remélem sokszor találkozunk a jövőben!